Ez egy késő nyári fotóm. Egy olyan fotó, melynek készítésekor még igazán boldognak és megelégedettnek éreztem magamat és az engem körülvevő világot.

Hogy valójában létezik-e ilyen állapot, arról lehetne vitázni, de jelenleg nincs kivel.

A lemenő nap fénye olyan szögben érte a lágyan hajladozó levendulaszárakat, hogy számomra ez egy csodálatos pillanat volt.

Egy a sok millió közül melyet megéltem vele ezalatt a nem rövid idő alatt...

Hogy mi vezényelt blogírásra?

Az érzés, hogy ha eljön az este fél 8, akkor mintha egy gombot kapcsolnának be rajtam, elönti szívemet a keserűség, a magány, és a reménytelenség.

Fél nyolc...kilépek a szobából, a fiúk már majdnem alszanak . Átlibbenek a nappaliba, mely inkább hálószoba. Önkéntelenül is mosolygok. Akkor tesz ilyet az ember, amikor érzi, hogy bármilyen messze is legyen a szerelme, Ő az egyik sziklaszilárd pont az életében.

Most messzire nem kell gondolnom, mert ott ül tőlem 3 méterre. Zenét válogat, katalogizál, és élvezem nézni, ahogy szereti ezt a számomra kissé furcsa tevékenységet, melyet idővel, egészen pontosan 5,5 év alatt megszerettem.

Észrevesz...rám néz, és én elolvadok...más nem tehetek. Már attól is felhőtlenül boldog vagyok, ha rám néz...

Elnyúlok az ágyon, és érzem, hogy hiába ül ott a számítógép előtt, egyek vagyunk.

Nem olyan sokára feláll, és mellém fekszik az ágyra...belebújik hosszú szőke hajamba, és megrágja a fülemet. Imádom, amikor ezt csinálja...a lehelete, a haja illata, és közben simogat...

Átölel, és szeret...nagyon szeret engem...annyira, hogy sosem hittem volna, hogy egy 10 évnyi elfuserált kapcsolat után még fogok ilyet érezni.

Hisz ettől féltem, mélyen legbelül. Hogy át kell adjam magam, annak, amit már nem szerelemnek nevezünk, hanem szeretetnek. 

Hasonlít egymásra a két érzés, mégis akinek volt már része bennük, tudja, hogy mekkor a különbség.

Őt látom, az igazi énjét, a számomra nagyszerű tulajdonságait, de a hibáit, és rigolyáit is.

Mégis tisztelem, és szeretem. Olyan ős, mély szeretettel, olyannal, melyben már azt kívánja az ember, hogy bár a másik testébe bújhatna, és eggyé válhatna vele...két lélek egy tökéletes egésszé.

Ezt siratom most...bár könnyeim már nem hullanak, de valami mardos...nagyon fáj...

Innen kellene kezdődnie egy új és boldog életnek...egyedül...nélküle...